Ők ketten a tűznél ültek, az Öreg és Borzas. A többiek nem tartottak velük, tudták, hogy ez most az ő idejük. Az Öreg felállt, becsoszogott a barlangba, hamarosan egy kopott tarisznyával a kezében tért vissza, amiből kivett valamit.
- Nesze, ezt tedd el!
- Mi ez? - kérdezte Borzas.
- Nem látod?
- De, látom, egy kavics.
- A tied.
- Minek?
- Egy darabka a barlangból, hogy tudd honnan indultál.
- Hamuba sült pogácsád is van? - elhúzott szájjal nézett az Öregre, az úgy tett, mintha nem vette volna észre a gúnyos mosolyt.
- Ha akarom, van. Igaz, kicsit szikkadt már, meg régi, de ha kell neked adom.
- Nem mondod? Hiszen ez már őskövület. Mit kezdjek vele?
- Jó lesz valamire. Soha nem lehet azt tudni.
- Mint az a kavics.
- Ne gúnyolódj! - keményen szólt oda az Öreg, ezt már nem hagyhatta.
- Dehogy! Ne haragudj! Csak... - Borzas lehajtotta a fejét, tudta igaza van.
- Semmi csak - enyhült meg amaz, érezte többet tud ez a fiú, mint gondolta. Sokat szívott magába, készen áll az útra, biztos volt benne, hogy neki adhatja. - Ezt még neked szántam.
- Hiszen ez...
- Igen. Nálad jó helyen lesz.
- Húúú, hát.... Vigyázni fogok rá! - Borzas tudta, ez igen nagy ajándék, bele is pirult, miközben a kezébe vette a fadobozt. Hiszen soha, senki még csak nem is érinthette, nem tudták mi lehet benne, egyedül Anyónak engedte meg az Öreg, hogy megnézze. A barlang lakói ezért bogarasnak tartották, de ez őt egyáltalán nem érdekelte.
- Még ne nyisd ki.
- Miért? Szeretném!
- Majd. Ráérsz vele, már a tied.
- Köszönöm! Köszönök mindent...
Az Öreg elmorzsolt egy könnycseppet, azt hitte nem látja a fiú. Büszkén nézett rá, biztos volt benne, hogy megállja majd a helyét, de azért az aggódás is ott ült a mellkasán. Sokat jelentett neki ez a gyerek, az egyetlen unokája. Mindig félt ettől a pillanattól, félt elengedni, pedig tudta, hogy ez a rendje a dolgoknak. Gyorsan megnőtt, saját tizennyolc éves önmagára emlékeztette. Barna fürtjei rakoncátlanok, ezért is hívták Borzasnak pedig igazából az ő nevét örökölte, ezért lett Péter. Igaz, őt is mindenki csak Öregként emlegeti, akár az apját hajdan. Ez is az élet rendje.
- Csak az a fontos, hogy ember légy!
- Megpróbálom.
- Ne felejtsd el a barlangot! Na menj, itt az idő!
Mindketten tudták ez az utolsó ölelés. Borzas az Öreg szemébe nézett, s egy pillanatra eggyé váltak ők ketten.
Elindult, nehéz lett a lélegzet, fájó a lélek, ugyanakkor ott volt az az erő, ami tovább vitte, s a következő lépésnek is ritmust adott. Nem nézett vissza, de látta, hogy az Öreg még mindig ott áll a tűz mellett. A többiektől már előtte elbúcsúzott, mindenki adott valami apróságot az útra, ételt, jó szót, mosolyt, ölelést. Valami furcsát érzett legbelül, most már tapinthatóan benne élt, amit mondogattak neki a többiek egy ideje. Vonzotta az ismeretlen, de egyszerre félt is tőle, nem akart teljesen megváltozni. Vajon sikerül megtartania önmagát, az emlékeit, az értékeit abban a másik világban? Eddig is törte a fejét ezen, de most már valósággá váltak a gondolatok.
Hosszú volt az út a városig, volt ideje töprengeni.
Zavarba hozták a fények, a hangok, émelygett, hányingere volt, mikor leszállt a vonatról. Emberek jöttek- mentek, autók dudáltak, egy mentő szirénája vijjogott bele az utca zajába. Egy pillanatra elbizonytalanodott, legszívesebben visszafordult volna, de nem tette. Nem tehette, nem erre tanították. Taxiba ült, bemondta a címet, érezte a szíve majd kiugrik a helyéről, minden igyekezetét összeszedve próbálta nyugodtnak mutatni magát.

- Hát itt vagy?
Ica hangjára riadt fel Péter, őszülő borzas hajába túrt, és visszatette a kavicsot a polcra, a helyére.
- Csak egy kicsit elméláztam. Régi dolgok jutottak eszembe, a kezdet, amikor először jöttem a városba. Látod ezt a kavicsot?
- Gyűjteményed fő darabja - lépett mellé a nő.
- A barlangból való.
- Tudom. Mesélted. Egyszer elvihetnél oda, megmutathatnád.
- Majd. Egyszer.
- Mik ezek a papírok? A gyerekotthon ügye? - Ica az íróasztalhoz lépett.
- Igen. Lassan minden összeáll, és végre megnyithatjuk.
- Ez az ötödik.
- Ma befejezem a papírmunkát.
- Nekem meg indulnom kell. Főztem, légyszíves ne felejts el enni.
- Még jó, hogy te így vigyázol rám!
- Bizony! Na, sietek haza! Szeretlek!
- Én is szeretlek, és várlak.
Az ölelést csók követte, mint mindig, aztán nekiült a munkának. Szerette a gyerekeket, ezért is szerette a munkáját. Neki is született egy fia, Ica ragaszkodott hozzá, hogy őt is Péternek kereszteljék. Egyetemre jár, ügyes fiú, életre való. Neki adhatja majd tovább a fadobozt, amit az Öregtől kapott, mikor elindult. Ó a doboz! Meglepődött mikor belenézett. Két könyvet talált benne, barna bőr kötésűt, meg rajzokat, amiken az ő vonalai formáztak előbb ákom-bákom mintákat, aztán állatokat, virágokat, fákat, embereket, és a barlangot. A könyvek tulajdonképpen naplók, a családja története íródott beléjük, minden, mire az Öreg emlékezett. A gyökerek, ahonnan indult, az emlékek, amik erőt adtak, megnyugvást nehéz napokon, a szeretet amibe bele tudott kapaszkodni. Ennél szebb és jobb útravalót nem is kaphatott volna, s ezeket tudja majd tovább adni a fiának. A naplók száma megszaporodott, a minap kezdte a negyediket. Nagyobb fadobozt kell keresni.