Nem láthatom ősz ráncodat, mely
búgó imádsággal sejlik gyermeked
szakadt ábrándjában. Találkozunk,
találkozunk az örök Igazságban.

Most még színezve haladsz, lehet
hogy meg sem őszülsz, mint virág,
melyről a dér visszaszédül,
s egy szín rólad rám sugárzik,
a többi Öröktől munkállik,
hetediknek jöttél, mint pihenésem,
mikor mosolygok:
áldásomat érzem.

Ahogy megoldást találok
én is titok vagyok,
a foszló anyag maradéka:
mozdulatok, mely gallytalan
levélként száll,
csalf' árnyak mutatják és,
mint forduló csecsemő,
ha szájából kihull a mostoha emlő,
máshol érzem a szeretetkapcsolatot,
mikor magam is megmozdulok,
mikor én is velük teszem...

Emel végső vágyam:
Krisztusszegeletem.

Összevethetnék jelmezeket
rendezni belőlük karnevált,
mint pokolelőttes zavarban,
hol mindenki ismer minden hiányt,
kereshetném más utakon
eget hozó csillagokon,
de ő mindig rámlehel,
ezért alapgondolatom
s levedlik minden.

Elém vetődik a szép
benne sejtem lényegét,
egymás magányát elsikoltva,
elfeledten...
Isten itt a mélységzenész.

Csonka a lét, mert minket folyton
rabol a káprázatszerelem,
(időt mérünk ősz hajakon)
és sánta kegyben bízva gyógyít
egy még betegebb elmeorvos.

Hazafelé még feldereng hasonlósága,
mikor észrevettem:
hozzám ért gyöngéd halandósága
s követném én, de semmivé vált
az előre-hátra mozgólépcsők
ellentétjén némasága...

Marad a fájdalom,
mit felold a dús képzelet,
s megszáll a nyúgalom:
sírkövön hajló kényelem,
melyben elfogy a világ
és fogy a nyár is,
egy csengettyűszólam
hidegben párázik és
beteljesül, nincs miért zokogni,
testünk felmerül! - Ő fog eléd hozni!

Elnézésedet kérem,
mikor nem tudtam mosolyogni.