Ködöt sóhajtott az este.
Az éjszaka hömpölygő,
fehér lepelbe rejtette
bársonyos uszályát.
Csak lépteim kopognak,
visszhagjukat keltve.
Néma,
hallgatag a csönd.
A templom lélekharangja,
mint szellemhajó kürtje,
a némaságot rabláncra fűzte.
Magam leszek lélekhajóvá,
szellemtenger vesz körül.
Az utat nem találja lábam,
elveszem a Köd gomolyában.
Kiutat, hogy keressek ?
Itt dörömbölni nem tudok,
kiáltozással semmit nem érek,
puha párnák közt rab vagyok.
Nem tapogathatom a falat,
nem találok ajtót, ablakot,
menekülni,
hogy tudhatnék,
ölelő köd,
fehérlátó vak vagyok.
Sejtelmesen hömpölygő árja
átjárható falat von körém,
Sorompót,..
élet -halál küszöbén.
Körbetáncolnak szellemek,
némák, mint a sír.. 
csendesek.
Szorongva állok,
szinte szédülök,
lassan lebegek,
ég és föld között.
Felhőben járok,
lépdelek,
úgy érzem,...
azonnal elveszek.
Lassan megnyugszom,...
élek!
Fölszállt a Köd,
ragyognak a fények