Heti nyertes:

Heti nyertes:

vers-1

Eredményhírdetés

Vers:

1. = 17 pont
2. = 2 pont
4. = Nem kapott szavazatot
5. = Nem kapott szavazatot
6. = 1 pont
7. = 4 pont
8. = 3 pont
9. = 5 pont
10 = 2 pont
11. = 6 pont

Próza:

1. = 11 pont
2. = 13 pont
3. = 7 pont
4. = 5 pont

A heti nyertesek:

Vers: 1.

Próza: 2.

Várom a szerzők neveit, hogy beírhassam az adott alkotásokhoz, és hogy kitehessem a főlapra a legjobbakat.

Vers:I:1   II:9    III:11

Próza:l:1   ll:4   lll:2

Gratulálok minden résztvevőnek

vers :  I - 1

           II - 3

          III - 9

próza: I - 2

           II - 1

          III - 3

vers 7, 1, 11

próza: 4,3, 2

Szavazatom:

Vers:11-10-8

Próza: 4-3-2

gratulálok a versenyzőknek

Vers:1,- 2,- 6, -7,

Szavazatom:

Vers 1 - 8 - 7

Próza: 2 - 3 - 1

Vers:

1
9
3

Próza:

2
1
3

próza-4

Elveszve

Kora reggel a felesége elment dolgozni, majd nemsokára a gyerekek is elrohantak az iskolába. Csend lett a házban. Mint munkanélküli az övé volt a háztartás nyűgje. De most nem sok kedve volt hozzá. Kinézett az ablakon, a késő őszi napsugár bágyadtan tükröződött az utca közepén elterülő tócsában. Visszafordult, végignézett a szoba álmos bútorain, de valami nyugtalanító érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, megfullad itt, el kell mennie egy kicsit levegőzni. Pár pillanat múlva már kinn is volt, és a közeli erdő felé vette az útját. Egy olyan keskeny ösvényt választott, amelyen még nem járt. Üres gondolatokkal a fejében vitte a lába egyre beljebb és beljebb. Elbűvölte az őszi erdő látványa: a párás levegőben a fák között átszűrődő fény, a szállingózó falevelek, a megrezzenő bokrok, a tobzódó színek kavalkádja. A madarak halk csiviteléssel adták tudtára, hogy az erdő befogadta őt. Céltalanul bolyongott, jól érezte magát, nagyokat harapott a tiszta levegőből, próbált feltöltődni. Leült egy fa tövébe, kezeit maga mellé ejtve, teljesen átengedte magát az őszi erdő varázsának. Aztán belehempergett az avarba, majd, mint egy megtermett rozmár addig lapátolta magára a rozsdás leveleket, amíg teljesen el nem tűnt alatta. Egy külső szemlélő most csak egy jól megtermett lombkupacnak látta volna. Jó volt magába szívni a levelek kesernyés illatát.

De egyszer csak beléhasított a kötelességtudat, felpattant és szapora léptekkel elindult vissza a mindennapok rutinja felé. De annyira lekötötte az őszi erdő, a csodáival, hogy nem figyelte meg az ösvények szövevényét. Ismeretlen helyre vetődött, egyre biztosabb volt benne, hogy nem ez a kivezető út. Már jó ideje kóborolt, amikor a köd ereszkedni kezdett, egyre reménytelenebbé téve a kijutás esélyét. Próbált az érzékszerveire hagyatkozni, de nem sok sikerrel. Lassan sötétedett és pánik kezdett úrrá lenni rajta. Odáig jutott, hogy segítség után kiabált, de csak az öreg fák visszhangozták a kiáltásait. Próbált megnyugodni, arra gondolt, hogy ennél még Jancsinak és Juliskának is több esze volt, hiszen jeleket hagytak maguk után, hogy hazataláljanak, igaz, hogy végül a banyánál kötöttek ki.

Nekitámaszkodott egy fának, próbálta rendszerezni a gondolatait. Mi elöl menekült az erdőbe: a város soha nem pihenő nyüzsgésétől, a már-már olaszos stílusú, mindig hangos családjától, vagy csak kiereszteni a gőzt, hogy újra kibírjon egy kis időt a következő szelepnyitásig? Lehet, hogy egy teljesen másik életre vágyik?

Nem kapott választ, az időközben felerősödő szélben hajladozó fáktól. Összébb húzta magán a kabátját, korgó gyomra figyelmeztette, hogy legalább valami harapnivalót hozhatott volna. Ennél nagyobb baj volt, hogy innivalót sem hozott, szája egyre jobban kiszáradt, úgy érezte, hogy a nyelve egyre nagyobb lesz és olyan kemény, mint egy darab kő. Egy pár korty vizet szeretnék! – fogalmazódott meg benne a kérés. Mintha távolról furulyaszót hozott volna felé a szél. Elindult a csodálatos dallam irányába. Édesanyja jutott eszébe, aki sokszor altatta el őket a furulya hangjaival. Gyönyörű dallamokat tudott kicsalni ebből az egyszerű kis hangszerből.

-Mi gyerekek tátott szájjal hallgattuk. Számunkra szent volt ez a hangszer, csak anya szája érinthette. Korán itt hagyott bennünket, mert rövid életet szánt neki a sors, de esténként még sokszor hallani véltük azt a szomorú dallamot, amit annyira szerettünk-.

A furulya most hirtelen elhallgatott. Körülnézett, egy kis tisztásra vezetett az ösvény.  Megállt, valami hang ütötte meg a fülét. Meggyorsította lépteit. Ahogy a tisztás túloldalára ért és széthajtotta az ágakat, egy csörgedező patakot látott maga előtt. Lehasalt és mohón nyelni kezdte az életmentő nedűt. Teleitta magát, mint a sivatagi teve az oázisnál. Leült egy patakparti nagy kőre, egy kicsit megnyugodott, majd megfogalmazódott benne a következő kérés: Haza kell jutnom!

Még be sem fejezte a gondolatot, amikor újra hallani vélte a furulyát. Feltápászkodott és követte a dallamot. Ahogy vitték a lábai, azon gondolkodott, hogy miért van az, hogy állandóan egyenlő hangerővel szól a zene, soha nem jut hozzá közelebb. Bárcsak megláthatná azt, aki ilyen szívből szólaltatja meg a hangszerét. Beesteledett, csak ment rendületlenül. Hirtelen egy fénycsóva suhant át a fák között, majd elnyelte a sötét. A furulya ismét elhallgatott. Arra botorkált amerre a fényt látta. Egyszer csak véget ért az erdő és kint áll az országút szélén, a távolban meglátta a város fényeit. Ahogy lassan elindult a „világosság” felé azon töprengett, hogy valóban furulyaszót hallott, vagy csak a szél játszott vele.

próza-3

Őserdő

Furcsa volt látni ezt a kontinenst átszelő utat egy világűrből készített felvételen. Sok száz kilométeren keresztül szinte nyílegyenes vonalban futott - itt-ott törte meg egy-egy sziklás hegység, vagy egy folyó kanyargása, -  de azt a hatalmas - szinte félköríves - fordulót semmi nem indokolta látszólag. Az út építése során ezen a - légvonalban ötven kilométeres - szakaszon sokáig állt is az építés, aztán különböző magyarázatok - inkább nevezzük őket magyarázkodásoknak - láttak napvilágot a sajtóban, tv híradókban, politikai megnyilatkozásokban. Végül a kormány illetékes minisztere kiadott egy hivatalos tájékoztatót:

"....a jelzett területen az előzetes talajvizsgálatok felületesek voltak, az ezek alapján elkészült tervek nem valósíthatók meg. A munka gyors folytatása miatt minimális eltérést vagyunk kénytelenek beiktatni és rövidesen túljut az építkezés a problémás szakaszon..."

Ez a "minimális" eltérés persze legalább 150 km plusz út, ami bizony egy hatsávos autópálya esetében horribilis költség-többletet jelent. Aki érintett volt a dologban az hallva a hivatalos álláspontot - megnyugodott. Végül is egy miniszter biztos nem hazudik és elfogadható volt az indoklás.

Pedig hazudott a miniszter úr. Az igazságot ma is csak kevés ember tudja. Azok, akik ott voltak az ominózus időben és helyen és tudják a fák, a bokrok, az őshonos állatok. Mert ők győzték le az embert.

Halljuk hát az igaz történetet:

A nap sugarai a hatvan méteres fákon alig szűrődtek át a földre, ahol az örökösen csöpögő vízben ázott minden. A szárazabb magaslatokon szarvasok legelésztek, kígyók surrantak sziszegve, apró vadak rohangáltak, madarak ezrei csapongtak a lombok között, színpompás orchideák élték életüket a fák magasabb régióiban. Béke és nyugalom volt. Ember ezt a világot nagyon ritkán zavarta meg, csak a kanyargó hatalmas folyón tűnt fel időnként egy-egy hajó és zavarta meg a nyugalmat hangos pöfögésével. Hirtelen csend támadt. Az állatok megdermedtek, a madarak vészjóslóan trilláztak. Jaguár közeledett, a vidék egyetlen nagy-vadásza, leszámítva a folyóban hemzsegő krokodilokat. Valóban egy jaguár ért közéjük. Az állatok félve bújtak előle, bár csodálkoztak is ezen a jaguáron. Alig vonszolta magát. Bőre itt-ott cafatokban, lába sebes, vérzett, bundája csapzott. Kimerült volt, halálosan fáradt. Rámordult az előle menekülőkre:

- Maradjatok. Most nem vadászok. Most ránk vadásznak. Egy napja rohanok. A kölykeim megölték a két lábon járók a dörgő botjaikkal. Egyik rám is szórt fájó égetést, de el tudtam menekülni. Ahonnan jövök ott hatalmas új állatok jelentek meg. Megtámadtam egyet, de a fogam is eltört olyan kemény volt a húsa. Büdösek, zajosak és a kétlábúak ülnek benne. A fákat kidöntik, az állatokat megölik, eltűnik az erdő és minden más, csak egy hosszú sima föld marad utánuk. Meneküljetek!

Egy hang szólalt meg a fejük fölött. A legöregebb fa volt. Évei számát már nem tudta, de sok élet elpusztult már alatta, ágain, körötte amióta első rügyeit kibontotta:

- Én látom ott a messzeségben nap mint nap mi történik. A kétlábú pusztít mindent maga körül. Ti állatok el tudtok menekülni, de mi fák nem. Azt mondom védjük meg magunkat!

- Hogyan? - kérdezett  vissza a jaguár - A kétlábú dörgő botja, a saját hatalmas, erős, guruló állatai legyőzhetetlenek. Menekülni kell!

- Nem - szólt rá az öreg fa - emlékezzetek csak, hogy akik kétlábúak itt jártak mindig csak a napsütésben mozogtak, ha az éjszaka sötétje borult ránk, ők nem mozdultak. Ezt használjuk fel és legyőzzük őket. Tervem a következő. Ha közénk érnek a rajtunk élő mohák minden vizet kiengednek a földre. Legyen iszaptenger köröttük. A liánok hálózzák be a büdös, durrogó állataikat. Béklyózzák le őket, hogy mozdulni se tudjanak. Minden madár egy-egy követ, kavicsot vesz a csőrébe és rájuk ejti éjszaka. Minden állat hangosan üvölt, morog ahogy csak bír. Harc lesz. Sokan nem látjuk majd az új napot, de legyőzzük őket, mi sokan vagyunk, ők kevesen.

Pár nap múlva amit vártak az be is következett. Nagy zajjal megérkeztek a gépek és a munkások. Kimérték az utat és elkezdődött a fák kidöntése, a föld gyalulása. Napnyugtakor apró tábortüzek gyúltak, aztán csend és nyugalom borult a világra. De a csendben az öreg fa parancsára elkezdődött a harc. Az üvöltő állatok zajától a kétlábúak reszketve húzódtak be béna állataikba és várták a reggelt. A nap első sugaraira még jobban megrémültek. Minden gépük a liánok fogságában volt, térdig érő kavicstengerben botladoztak. Estig nagy nehezen szabaddá tették a gépeket és készültek, hogy holnap megkezdik ismét a munkát. Nem kezdték el. Minden éjjel újra-és-újra a növények és állatok foglyaivá váltak. Így ment ez egy hold változásig, újholdtól újholdig. Megértették, hogy itt nincs hatalmuk és egy reggel elindultak gyalogosan vissza az általuk már megépített úton. A többit már tudjuk. Az ottmaradt gépeket az időjárás rozsdává ette, az aljnövényzet betakarta.

Az út elkerülte ezt a részt, kiment a síkságra.

Egy napon terepjáró kocsi érkezett. Az erdő szélén időnként megállt. Két ember szállt ki belőle és egy oszlopot ásott be a földbe. Az oszlopon egy tábla volt:

                                   NEMZETI PARK - VILÁGÖRÖKSÉG

próza-2

Gemini - Túl a falakon

Mindig szorítanak a falak, valami óriási belső parancsként jön a hang, szökj meg, menj ki az ajtón, érezd a napfényt, nézd a felhőket, szívd be a fű illatát, hajolj le egy szép kavicsért, hallgasd, hogyan csobog a patak, lépegess az árnyas erdőben, ahol egy-egy száraz ág roppan, megrázkódik előtted zöld mosollyal a bokor, elmélázhatsz öreg fatörzsnek dőlve, aztán a rét illatát sóhajtanád, színes vadvirágokon talán pillangó pihen éppen és fölötted olyan kék az ég, olyan hihetetlenül csodásan kék, hogy szinte belemártóznál, elmerülnél benne, de marad a tenger csillogása, a selymes, langyos hullámok, a legfinomabb érintés a bőrödön, sós csókok emléke, s mikor vihar jön, a hatalmas villámok tánca a fekete éjben, már nem is tudom, mi gyönyörűbb, bár a csillagok ragyogása legbelül bűvöl el, egészen álmodozóvá válik a lelkem, a telihold ezüsfehérje, az a kerek korong, néha teljesen úgy tűnik, ha nyújtóznék, elérném és megölelhetném, szeretem akkor is, ha keskeny sarlóként járkál odafenn, ám a nappali fényt imádom igazán, simogassanak a sugarak és a szél suhanjon köröttem, mindig mehetnékem van, örökös vágyódás a szabadba, találkozni a pillanatokkal, ha vonaton utazom, nem tudom levenni a szememet a sín mellett futó földekről, tájakról, az ugyanaz is mindenkor más, mert az évszakok átfestik a vidéket, belém vésődnek a képek, életem filmjei ezek az utak, a hólepte erdők vagy ősszel a varázslatos színpompa, ajándék a látvány, szebb bármilyen ékszernél, mit ember alkothat és a dombok, a lankák, a hegyek, fenséges óriások, annyira aprónak érzem magamat és esendőnek, hisz méltósággal, szilárdan terpeszkednek,magabiztosan, rendületlenül, egy hasadékban vízzuhatag, másutt folyók szaladnak örökös sietéssel, órákig elnézném szédítő áramlásukat, sokszor egy kicsi tavacska is megigéz, nem kellenek szavak, csak a víztükör csendje, elereszteni minden gondolatot, hagyni lesüllyedni a tó mélyébe és újjászületve felállni a parton, észrevenni a szárnyaló gólyát, ilyenkor az ember óhatatlanul elmeditál sok mindenen, ha kilép mindennapi börtönéből, otthon hagyja levedlett gondjait, kitárja önmagát, leveri szívéről a láthatatlan lakatokat és csupa szem, csupa fül lesz, képes egy szöcske szökkeléseibe belefeledkezni, katicabogarat lesni a tenyerén, hallgatni a madarak énekét, azt a megismételhetetlen alkalmi előadást, ami nem volt soha, nem lesz soha, csak most van, ezeket az élményeket gyűjtöm, lehet, törött kagylók lesznek egyszer, de addig felidézhetem azokat a perceket, képeket, hangokat, amik körülvettek, megbabonáztak akár egyszerű szépségükkel, akár pazar kincseikkel, mert bármerre járok, lépten nyomon kisebb nagyobb csodáit adja a természet és fáj, mikor aszfaltot raknak a virágokra, mert az ember mohó és telhetetlen és befalazza a testét, a lelkét,aztán boldog, ha lát rügyező, virágzó fákat, mert akkor érzünk, élünk és elhisszük, hogy a föld a legcsodálatosabb hely a világon, ahol az országút mellett még megállhatok és egy szál piros pipacs meghallgatja a szívem dobogását és én is hallom az övét, benne a napfényt, az esőt, az éjszakát, a hajnali harmatot, a szellő lebegését, mindazt, ami kell ahhoz, hogy létezzünk.

vers-11

Csillagvirág - Föld Anya

 
Remélve kiált felénk Föld Anyánk,
figyelj jobban és ne legyél vadász!
Mind azt gondolja, hogy hős és merész,
miközben az arc ripők és kevély.

Erdőmben hallhatod a fák neszét,
levelek suttogását, titkok rejtekét,
ezüst forrásom adja életét,
galamb mutatja a béke jelét,
így csókolózik Föld és a hegység.

vers-10

Csillagvirág - Nemes vad

 
Nemes vad issza forrás hűs vizét,
mint egy galamb, szelíden néz szét
nem menekül, csak bízik és remél.

Vadász kiált, lihegnek a kutyák,
figyeljetek...emeli a puskát,
golyó talált, s viszik a sutát.

Ember, ki mohó, ripők és kevély...

vers-9

Bakos Erika - Ripők

Reméltem a percet, mikor rám figyelsz,
kevély lelked nem lát túl az egódon,
tudtam régen, te hazugságokat cipelsz,
de beletörődtem, hogy szívem csalódjon.
 
Egy ripők vagy, akit barátnak hittem,
stírölsz, mint vadász a lesen, csak nem rám,
maradj magadnak "galamblelkű" kisisten,
nem leszek strigula egy bunkó noteszán.

vers-8

É l e t

Kezedből eszik, békéd vigyázza, szelíd galamb,
kevély héja karma martaléka ha ripők színész
módra játszod a szót és az élet csak egy kaland,
vadász lehetsz, de egyben mindig áldozat is, dögvész
mi eltemet, ha nem ismersz körötted kegyelmet,
ha csak szajkó szól belőled, a rád jutó örökrész
pusztul a világban, már vészt kiált a természet:
figyelj, meghalunk s velünk te is, rész-és az-egész
együtt pusztul,
                           a föld, az ég, az élet még remél
                            de tudd ember......már tőled fél.

vers-7

Kis patak

Repülsz- e még madár, ha hív az ég?
Feszül a szárny, felhő mezőbe fúr.
Csodás a táj, ma zöld a föld, s a kék
folyó, sötétre vált, ha alkonyul...
Szelíd galamb, a csendes éjszaka,
vadász se csal tőrbe rőt vadat.
Remélni kezd az álmos kis patak,
vágyja látni széles  óceánt.
Ripők , kevély, kacéran csábító,
ha jól figyelsz, meghallod  énekét,
Bár az esély, Őt látnod, még kevés,
Halkan susog, néha kiált, magának beszél...

vers-6

Kutyák, s a hold...

Ma még a szív titkon remél, szeret,
csatázva vív galamblelkedért. Szerény
a díj,ha csókod elébe hintenéd, s felé,
legyőzné úgy a mélabús magányt...
Ripők az éj, csalfa csábító, sivár a kép
mit neked mutat...szolga sötét,
támad vihog,beburkol ő, hasít csíkot,
s az ég, titkos jelbeszéd...
Csillag csihol, szeretne ma fénybe
olvadozni, s hintené porát feléd...
Szundít a Hold. Sovány az arc,
ha nem figyelsz, lelopja még
 csillagát a vágy. Lehet talány
a másik oldalon?Ki érti meg, néha kiált,
magában zokog? Csak a kutyák. Az énekük,
neki olyan becses, és vigaszt adó...
Ezernyi hang, ha egybe forr, úgy, mint acél,
izzik. Hevül, mintha kovács hevítené...
Olyan nehéz. Szakadj te szív, ha még remélsz.
Kinyújtanád, kezed felé. A kéz taszít, hideg, fagyos.
Kevés a tűz, mi életre keltené. Kevély bolond,
mért lóg az orr, mi eddig oly magasan állt?
Ma éjszaka, a világ jégbe zár, a lélek kinn reked
keres ,kutat, otthonra nem talál

vers-5

Gemini - Vadászok

Vadászok ők, kiknek csak itt és most van,
ott ülnek mind szépen a széken sorban,
egytől egyig az összes rémes ripők,
soha ne hidd, hogy érted koptat cipőt.

Kevély arccal hoznak a népre törvényt,
hatalomért röpködnek vadászölyvként,
hát figyelj nagyon, ha még élni akarsz,
sírodon díszeleghet egy gipszgalamb.

Hiába kiáltunk, nem hallja senki,
de mi halljuk, el lehet innen menni,
maradunk, mert ez a föld a miénk itt,
itt remélünk jobb jövőt, csakazértis!

próza-1

dreaming58 - Napkelte

   Kora hajnalban indult.
Nem akarta lekésni a napkeltét, hisz tudta, vagyis csak remélte, onnan a dombhátról felemelő látványt nyújthat.
Így jobban szaporázta lépteit, ahogy kiért a falu határán, és rátért a ritkás fák övezte enyhén emelkedő ösvényre.
    Tempósan haladt célja felé, majd hirtelen ötlettől vezérelve lelépett a csapásról a selymes fűbe, mely lágyan simogatta szandálos lábfejét. Szerette ezt az érzést...gyerekkorában sokszor behúnyt szemmel mászkált a fűben mezitláb, s azt képzelte, kismanók csiklandozzák huncutságból a bokáját.
Egyszer édesapa rajta is kapta, s fejcsóválva mondta:
- Meghabókosodtál édes fiam? Mi lelt? Még orra buksz!
Nem értette az öreg - ő inkább a technika megszállottja volt. Fantáziája kimerült a detektoros rádió világvevővé alakítása mibenlétében...
Ő egyszerűen el sem tudott szebbet, felemelőbbet képzelni egy virágba borult fánál, vagy egy fiókáit etető madárnál...elkötelezett imádója volt a természet csodáinak.
Most is azért kelt hajnalok hajnalán, mert a panzióban, ahová zakalatott idegeit lecsillapítandó ruccant le, mondta a tulaj, hogy ha szépet akar látni, másszon föl hajnalban a Káposztás hágón - de ne a szokásos úton ám, hanem körülbelül félútnál térjen le balra, és ha ott a fanyíladékot követve megy egy kilométert, ott egy kis dombhátra ér - na, onnan kell megnézni a napkeltét!!! Annál mesésebb nincs!
Elgondolkodva lépkedett az egyre határozottabban világosodó erdőben. Mosolyogva nézte feje felett a csodás mintákat, miket a halványan derengő égre a lombok igazgattak művészi kézzel...na ez is!
Emiatt is bolondnak nézték már számtalanszor...ő a csupasz ágakban, sőt a felhőkben is mindig felfedezett valami "műalkotást"- ott egy bárány!...ni amott meg egy farkasforma - biztosan üldözi! Gondolta is gyerekkorában sokszor: biztos a Jóisten unatkozik, és felhőképeket festeget az égre...
Hm... ő tulajdonképpen pályát tévesztett...neki erdésznek kellett volna mennie vagy legalábbis valami hasonlónak - de hát a pályaválasztás idején édesapa intenzív nyomása hatására - "Édes fiam, a pénz közelében kell maradni, abból nem lehet baj" - a gazdasági vonalat választotta (jobb meggyőződése ellenére) ...azóta is bánja, mert édesapa elméletével ellentétben hiába bánik a pénzzel - bankban dolgozik, neki csak a hajszoltság jutott belőle - a tehetősség a gazdag ügyfelek kiváltsága maradt...
Míg ezt végig gondolta, elért a panziós által emlegetett fanyíladékig - itt már erőteljesebb lett az emelkedő, viszont az egyre fokozódó világosság sietésre ösztökélte - tényleg nem akart lemaradni a beigért csodáról...
Ahogy enyhén lihegve felért a dombhátra, látta, épp jókor érkezett! A napkorong ugyan még nem volt látható, de az ég alján olyan mennyei freskó kezdett kirajzolódni a színpaletta bíbortól a mélyvörösig tartó régiójából, hogy a lélegzete is elállt tőle...aztán nagyon lassan, szinte századmilliméterenként haladva kezdett előtűnni maga a nap is - először csak egy ívszelet látszott belőle - körötte olyan fényesség és színorgia, amit addig el sem tudott képzelni!
Sok napfelkeltét nézett már végig, de ez!...úgy érezte most, eddig nem látott semmit!
Mikor a szemközti domb mögül a teljes napkorong kiemelkedett, úgy nézett ki, mintha a domb tetején egyensúlyozna, valami kifeszített drótkötélen, és a cirkuszi attrakció részeként csodálatos árnyalatú rivaldafény árasztotta el a látványt!
     Szíve megtelt örömmel! Ezért megérte felkaptatni ide hajnalok hajnalán...
Tudta: ez a kép örökre beleivódott a retinájába!
     A Jóisten ismét remekelt...

vers-4

dreaming58 - Enyhet hozó sorok

Kevély léptekkel érkezett
a téli jeges fényű est,
galamb szárnyán röppent az éj,
a hajnal szebb napot remél.

Figyelj reám, ki erre jársz:
a szív nem mindig sorsvadász,
ha gaz ripők vet rá szemet
csalatkozhat, és meglehet,

hogy arra méltatlant szeret,
ha mindez bosszúért kiált,
a megoldás csak egy lehet,
ha a fájdalom eltalált...

Nyújtsd enyhülésért a kezed,
vesd égre könnyes-bús szemed,
mert segíthet a gondolat
- és nem kell szórnod átkokat!

vers-3

Vadászkaland

Figyelj, kevély vadász,
te régen lesben állsz;
a szíved mit remél,
hogy fordul majd a szél?

Itt nincs veréb, galamb,
csak fácán – ott alant...
Ripők, de szép madár,
lövésre szinte vár.

Pocsék hangján kiált:
lövésed nem talált!
De mégse légy borús,
van otthon tőkehús…

vers-2

Bakos Erika - G a l a m b

Ha lelked ég s te fájlalod, kiálts nagyot!
Tiéd még a rongyos élet, akarj, remélj,
szeress, ne légy ripők, kevély, csodálj, nevess!
Hazád nem átkozott vidék, magyar legyél!
Figyelj, szabad galamb, pribék vadászt temess!

vers-1

Gemini - Karodba bújna még
 
Karodba bújna még a hajnal és az est,
de látod árva rég a lélek és a test.
Ha fúj a téli szél, magányom fázva hív.
Remélve kérve kér, s hiába szól a szív.
 
A hó takarta ág, a kert is hallgatag,
a csendbe néha száll egy daltalan galamb.
Repülj tovább madár, a párod vár talán,
figyelj, vadász a sors, ne várj az ág haván.
 
Kevély nagyúr a tél, a tollad fagyba hull,
te még ha szállsz felül, de tollad itt alul
a hóba ír halált , s akár egy rút ripők,
kiált felém a jel: Feledd a múlt időt!

Karodba bújna még a hajnal és az est,
de nincs varázsecset, mi téged újra fest.
Ha fúj a téli szél, didergek egymagam,
de várom ág haván, elmúlik majd a fagy.