átfut rajtad egy rezdülés,
nem érted, csak érzed
valami történik,
tisztul az ég,
de csak egy pillanat,
aztán újra fekete felhőkkel
takarod be magad
és megpihensz abban
a vérző fájdalomban
mit magadnak sebeztél
lelkeden

érzed,
(sőt - érted)
a szerelem szép szó, róla szólni, írni
jó
de jön az a pillanat
mikor kívülről látod magad
mint egy idegen
és csak azt érzed, hogy
szorít a ruha,
s a világra tárod magad,
lehet más fintorog,
s rád szól, ne rontsd a kedvem,
verd ki a fejedből, hogy velem,
de lesz ki utánad kap,
mert az unatkozó pillanat
megkíván
holnap után nevedre sem emlékezik,
lassan hozzászoksz,
nem álmodsz
egy kispárnát magadhoz ölelve,
nem lépsz az utcán
emlékeket keresve,
nem félsz tükörbe nézni,
elfelejtesz emlékezni,
s egy padra úgy ülsz le,
hogy "neki" már nem jut hely melletted
és combodon az izgalom
új izmokra vágyva fut végig,
azok a kék-könnyek elpárolognak,
a zsaluk fel-le csikordulnak,
mikor mással köszönt a reggel

soha ne meséld el senkinek
azt a régi szerelmet,
meglehet már szégyenled,
hogy a kék-könnyek folytak arcodon,
szégyenled,
hogy ott voltam veled,
szégyenled, hogy szerettél,
szégyenled, hogy egy csókban
elélveztél,
bánod, hogy kézen fogtál
és vezettél

szép úton jártunk,
ébren álmodtunk,

rájöttem - talán már te is,
akkor értettük-éreztük egymást
legjobban
ha hallgattunk,
sokszor a szavak megtörik a varázst,
hiszen nem akartunk mást,
mint egymást,
egymás lelkében megbújni,
a csendbe húzódni,
hallgatni

más dimenzióban éltünk,
ebből a világból kiléptünk,
de előttünk is titok
maradtunk

csak ízlelgettük a szó értelmét:
- szerelem !
nem voltunk hajlandók
központozni is gondolatokat,
nem voltunk hajlandók
felébredni,
csak álmodni,

miről?- kiről?
zavaros ez a volt-van-lesz,
ha egy mondatot elkezdesz
még nem tudod milyen írásjel
lesz a végére,
a vibráló értelem-érzelem
vezetne, de nem lehet
dacod kordába fogni

ha gondolod akkor
elemezzük mi a szerelem,
de te is jól tudod
ez értelmetlen

vesd le a ruhád ha úgy érzed,
hogy kell a pillanat,
mikor a fajfenntartás ösztönéből
itt maradt élvezet kell,
hogy ember-állat léted
adjon kielégülést
és fogd be a szád,
mert szavad megtöri a varázst

én is hallgatok,
veled,
nélküled,
lehet álmodok,
de az már titok
előtted is

mégis
vissza-vissza csap a hullám,
mikor tested simul rám
és a lépcső alatt
a cinege madarak
válogatják a magokat a hóból,
s te aggódva nyomsz egy sapkát a fejemre,
és én tűröm, hogy bohóc legyek
veled

ne nézz szemembe,
szabad akarsz lenni,
ne akarj bilincseket
magadra fonni

velem