A forrás kitárult,
törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
már nem fodroz áttetsző vízen,
fa odvba bújva pisztrángnak izen,
hogy az, deltás messze délről
vissza-visszaússzon, gáton,
zuhatagos mélyből nyílként
pattanva szálljon
a forrás tiszta ízét megízlelni,
aztán elhulljon csöndben, boldogan,
mert a cél, hogy visszatérjen
hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan.

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
pedig már tenger volt előttem,
szabad szívem nyilát abba belelőttem,
hogy végtelen kékség legyen hazám,
de a hang azt mondta, jöjjek
vissza-vissza sodorral szembe,
s kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
mert tudnom kell, hol, s hogyan
születnek miértek,
s az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
hogy elússzam folyvást veszély elől,
csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
testem fickándoz, ide-oda csapkod,
nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
úgy vonz az érzés, menni kell !
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
s egy medvecsordát, amint halat fog;
nem értem, mi volt e kép-jel,
de nem, nem számít, hegyre is fölmegyek
e csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehetek beteg !

Aztán felértem zúgók során,
ismerős ízű volt a tó, akár a város,
melynek utcáit ott lakó ember járja:
sem túl hűvös, vagy napvilágos,
pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
nem bánom. Az utód-gondozás tan
dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
álmodom, s iszapba eltemetkezem,
s az éhes medvekölykök eljönnek értem,
akkor mindenről csendben megfeledkezem…

2008.05.21.