Keszei, a rózsafa és én

Egyszer Keszei Istvánt idéztem
Quo Vádis költészet, címmel:
"A költő célja nem az, hogy szép
szavakkal a naplementét lefesse,
hanem ezt a mindennap
szemünk előtt lejátszódó
jelenséget, az eredetiség
frissen szőtt ruhájába öltöztesse.“

Úgy próbálom én is leírni
egy ember mindennapi életét,
hogy látsszon, a ruhája nem új
hanem csak frissen lett kimosva.
A szürke mindennapokat
már senki sem vette észre,
úgy mint a fűben a virágot
amely csak le lett taposva.

Az út szélére ösvényt teszek
ne tudjanak a fűre lépni,
a színes kis virágok köré
apró kis faragott karókat.
Ott a közepén áll ő
az öreg vén rózsafa, mely
éjjel oda csalogatja, 
az erdei kis manókat.

És ahogy ott körülötte
újra feléled az élet,
egy reggel az öreg rózsafa
új hajtásokat hozott.
Sok évig ott öregen
csak a tüskéi maradtak,
rózsa nem nyílt már rajta
de szúrni, azt még tudott.

Most félretette tüskéit
mert a rózsáit csodálták,
azt már nem gondolta soha,
hogy őt még észre veszik.
Ilyen ez a mi életünk
elhagyni magunkat nem szabad,
a fa is míg rajta rózsa nyílik
még ő is reménykedik.

Így éltem évekig én is
csak írtam, de nem olvastak,
verseim is mint a rózsák
egymás után hervadoztak.
Mig egy nap jött egy új kertész
rendszeresen locsolgatott,
néha beszélgetett velem
verseknek életet adott.

Tóni  2015 Február 5