Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett vad

tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet

és csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? S van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörög, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

Úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

Zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

Őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakkunkra.

 Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel,

Hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

Szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt,-

Jóhirt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

S várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

Ostroma meg-megújul, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság

És egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

Rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek,

S látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

Lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

Horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

Újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

Féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.