Álmosan nyújtózkodik a város, pedig mindjárt nyolc óra. Nem sietnek az utcán az autók, nem lökdösik  egymást a munkába siető emberek, mint általában hétfő reggelente.
Irma néni a kicsi panellakás első emeleti ablakából figyeli a kinti eseményeket. Most nyugalom van, mindig ez hiányzik, ez a csend. Ferkó bácsi hortyogása zavarhatná meg, de már megszokta, nem is tűnik fel. Mint ahogy a korán kelést is megszokta, hiába laknak már öt éve ebben a városban, ahol semmi tennivaló hajnalban, nincsenek etetésre váró állatok, nincs kapálásra váró föld, Irma néni mégis minden reggel pontban ötkor felébred, s már nem is fekszik tovább, még ünnepnapokon is így tesz.
Ma is, hiába van húsvét.
Tesz-vesz a konyhában, reggelit készít, majd figyeli ebből az ablakból a többi betonkockában lakó embert. Csak így hívja, betonkocka. Már régen megbánta, hogy beleegyezett a költözésbe. Ott falun, ott szeretett csak igazán élni, ott tudta minek mikor van ideje, nem ért rá unatkozni, mindig volt valami elfoglaltság. Sajnos gyermekük nem született, de ezen nem lehet már változtatni, csak ők ketten vannak már egymásnak, itt a nagy városban.
Persze Ferkónak igaza volt, amikor elmagyarázta miért is kell elköltözni.
- Te sem leszel már fiatalabb, egyre nehezebb minden, egyre lassabban megy, s tudod, hogy rám nem mindenben számíthatsz. A városban meg lesz a kényelem, nem kell a tüzelőről gondoskodni, kényelmes az a lakás, majd meglátod. Ott is vannak szomszédok, majd ismerkedsz, neked az könnyen ment mindig, te olyan kedves vagy, biztos lesz beszélgetőtárs. Meg van egy kis erkély, virágokat is rakhatsz majd oda, legalább szebb lesz a környék. Te ehhez is nagyon értesz, hogy széppé varázsolj mindent. Van lift is, a tolószékemmel együtt könnyen beleférek, majd megyünk sokat sétálni. Egy kis kényeztetést már te is megérdemelsz, sokat dolgoztál életedben!
Addig duruzsolt a fülébe, míg belement, s eladták a házukat, kedves fiatal pár vette meg. Tényleg könnyebb, kényelmesebb ez a lakás, tényleg érezte már, hogy fáradtabb, nehezebb minden dolog, de most mégis hiányzik.
Már azóta tudta, hogy egymáshoz tartoznak, azóta a húsvét óta, amikor először meglocsolta azzal a büdös kölnivel. Akkor még nagyon fiatalok voltak, Irmuska  13, Ferkó 15 éves. Csapatokban járták a legények a falut, vödrökkel locsolkodtak. Irmusék előtte évben költöztek oda. A legények nagy hanggal korán reggel bekopogtak hozzájuk, voltak vagy tízen, köztük Ferkó volt a leghetykébb. Verset is mondtak, aztán jött a sok vödör hideg víz, Irma sikongatva próbált menekülni, de nem tudott. Később Ferkó visszament hozzájuk, akkor már egyedül, kölnis üveget szorongatott a kezében.
  " Betértem a legszebb házba
    Ezer áldás szálljon rája!
    Mert annak a lakója,
    az én szívem elrablója!
    Gyönyörű szép virágszál,
    locsolnálak, hogy ne hervadjál!  Szabad-e? "
Persze, hogy szabad volt, hiszen már rég felfigyeltek egymásra. Aztán beszélgetni kezdtek, Irmus megmutatta a gyönyörű hímes tojásokat, amiket édesapja faragott fából, ő meg szépen megfestette, kacskaringós virágokkal gyönyörű színekkel.
- Ez legalább nem törik el. Egyiket neked adom! Válassz!
Ferkó a legszebbet kérte, s kapta.
- Irmus kedves, én most megígérem neked, hogy amíg ebből a kölnisüvegből tudlak locsolni, addig a szívem a tiéd, ha te is így akarod!
Irma persze, hogy akarta!
Más ezen csak mosolyog talán, de ez így történt, s ők ketten azóta is együtt vannak, rosszban, jóban, együtt sírnak, együtt nevetnek.
- Hát, te már felébredtél? Nem is vettem észre.
- Nem akartalak megijeszteni, látom nagyon elméláztál itt az ablaknál. Épp itt az ideje, egy kis locsolkodásnak, hogy visszatérj!
Már mondja is a versikét Ferkó bácsi, a kezében a régi üveg szagos víz, amire nagyon vigyáztak mindig, pedig már vagy ötven húsvét is elmúlt azóta, persze a festett fatojás is előkerül.