Nézem, ahogy a díványon ül. Egyik lába maga alá felhúzva, amolyan fél-törökülésben, a másikat lógatja. Ölében a kopott akusztikus gitárom, méghozzá fordítva, mint ahogyan lennie kellene, de ő balkezes. Érdekes, az óráját is a jobb kezén hordja, pedig így nem esik kézre a beállítója, és mégis. Halkan pengeti a húrokat: nekem játszik valami fájdalmasan szépet. Ezúttal csak nekem. Az ablakra pillantok, ahol a lemenő nap fénye bevilágít, és ünnepi bíborvörösbe öltözteti a függönyt, és a szobát. Ez azon ritka percek egyike, amikor jó volna egy végtelen vászonra merevíteni az időt.

A fotelből figyelem őt, és ellazulva hallgatom azt az andalító spanyol dallamot, amit játszik. Most nem néz rám, a húrokra koncentrál, aminek inkább örülök, mert így nem kell zavarba jönnöm pillantásának zöld lángú tüzétől, és kicsit könnyebb elviselnem jelenlétének mélyen felkavaró, és számomra kivédhetetlen, tudatalatti támadásait. Nem is sejti, mennyire hatással van rám. Bárcsak tudná, sokszor azt gondolom, aztán végül mindig rendre utasítom az elmémbe fészkelő buja gondolatokat, bár ez nem mindig sikerül. Elhatározom, hogy ezúttal nem leszek erős, és hagyom magam elvarázsolni. Fürdőzöm vonzerejében, és titkon meglopom őt, beszippantom fiatal testének agresszíven kiáradó férfiasságát, hosszasan gyönyörködöm kisfiús arcának szoborszerű szabályosságában. Sűrű, rövid, világosbarna haj, erőteljes szemöldök, makacsságra utaló áll, igéző zöld szemek. A nyakán és a karjain dús szőrzet, amely feltehetően testének ruhával fedett részein is folytatódik, és gondolatban megejtem mezítelen bőrének felszínén ezt a zavarba ejtő utazást. - Férfi! – síkit bennem egy hang. Princípiumának őseszenciáját, mintegy szemtelenül kihívóan, arcára és alkatára rajzolta a természet, mintha az örök férfi megtestesítőjét, Dávidot, vagy Apollót mintázta volna. A kezeit nézem; hosszú, szép ujjain időzök, ahogy érzékien a húrokat simogatja, és magam képzelem a gitár helyére.

Minden idegszálammal rátapadok lényének finoman hangolt rezgéshullámaira, és a halk zenében elnyúlva és föloldódva, együtt ringatózom vele valami mámoros ködvilágban, ahol csak ketten vagyunk, test a test ellen, a szenvedély verítékétől csillogó kacér mezítelenségben. Öle lüktetve zakatol ölem fogságában, hosszasan és fáradhatatlanul, majd végül erőtlenül hanyatlik vissza, hogy oltalmazó kupolaként boruljon rám, és homlokáról sós cseppek hullanak kiszáradt ajkamra, miközben szabálytalan zihálása disszonáns hangokat ültet a gitárszóló szívszaggató dallamába. Magamhoz térek, tudatomban újra különválik képzelet és valóság, és ujjaim görcsösen feszülnek a lakkozott karfára, és magamban könyörgök, neki könyörgök, őérte könyörgök… De ő nem hallja, nem tudja, nem sejti kínjaim.

Ekkor hirtelen felnéz, pillantásunk találkozik, és ő elmosolyodik. Mosolya hatalmas szög, amely a mellembe fúródva a háttámlához szegez, szinte mozdulni nem tudok, de hosszú pillanatokra még levegőt venni sem. Forróság önti el tagjaim, érzem, amint a vér lüktetve száguld ereimben, s combjaimat egymáshoz szorítva próbálom eldörzsölni egy nedvességcsepp okozta kínzó-csiklandó viszketést.

Micsoda őrültség, színtiszta őrültség minden egyes gondolatom és vágyam vele kapcsolatban, hiszen fiatalabb nálam, jóval fiatalabb, de a helyzet reménytelensége, és minden abból fakadó végzetszerűség csak tovább szítja bennem a tüzet, azt a veszélyes tüzet, amely felemészt - tudom - anélkül is, hogy egyszer igazán lángra lobbanhatna. A köztünk húzódó szakadék, csak egyetlen évtized mindössze, mégis száz évnek érzem legalább, száz átkozott évnek, és mintha inkább az anyja volnék, de semmiképpen sem egy törékeny női lény, aki hozzá illik, s akire – feltételezem – egy korabéli fiú vágyik. Istenem, milyen bolond vagyok, hogy volt egyetlen olyan perc, amikor hittem benne!

Hirtelen abbahagyja a játékot. A csend úgy borul a szobára, mint a meglebbenő függönnyel az esti szürkület. De nem volt elég sötét hozzá, hogy elrejtsen valamit, amit nem szerettem volna, hogy észrevegyen.
– Te sírsz? – kérdezi kissé rosszallóan, és gyönyörű szemeit szemtelenül az enyémbe fúrja.
– Nem, dehogy. Csak kissé meghatódtam…. A zenétől van. Nagyon szépen játszol…
Úgy tűnik, elfogadja a válaszom, fejét lehajtja, ujjai már a húrokon ismét, és én a messzi távolból hallgatom azt a szomorkás, andalúz melódiát, miközben a homályos könnyfátyolon át bámulom az álomszerű foltokká mosódó, s lassan tovatűnő alakot szobám hűs magányában.