A puha éjpihék éppen csak takarták az árnyakat, mikor fekete lánggal falánkul fellobbant az ég üszke, s a dombok máglyáit ijedt ropogással locsolta a szél. Platánok vergődtek még, hogy levessék koszlott bársonyuk, majd kotyogva tompultak bele az éjszakába… Csendessé váltak a fafaragók, a míves dolgok aludtak, pihenésre vágyott az izgága kalász, s mint a tábori gyerekzsivajok, lassan beletompultak a tájba. A gyónások halk nyögései koccanásra bírták a gyöngyöket: (áldott gondolatán elidőz a néni, feláll, csoszog még, s a lámpaolaj löttye-aljába ereszti annak bélét.) Bohém festők a Hold udvarán bacchus-táncot jártak, s mint szőlőszemek: mindenfelé potyogtak csillagok. Előbújt odvából, szárnya kiteljesedett, majd lecsapott a bagoly egy földön futóra. Szeplőtelen fogant egy felhő is, csöppje alig érte a füvet, annak tövéig már nem jutott el. A templomtoronyban az évszázados óra megnyikordult, hirtelen feljajdultak az Istenek, de mint aki horkanásán összerándul, úgy nyammogtak s ernyedtek el.
…Alszik a végítélet is.
Ebben a csöndben, ebben a lassú fordulásban szívemet alig takarta álom. Vergődve rebegett, néha ki-kihagyta monoton ütemét, majd svádája metronómmá lüktette mellkasom. Csak Te jártál-keltél bennem, kisétáltál a térre, s a sirokkó melege sós párát lehelt a szádra. Kezed karodon pihent. Fejed szellőre fordítottad, hajad félrebillent tincse homlokod finom bőrén lengett, s valami megmagyarázhatatlan szerelem osont közénk. Én, aki csak fektemben csukott szemmel látlak, s Te aki álmodásom csúcsán mint tilde, megpihensz. Jó volt így akkor. Csak sokáig tartson az éj, gondoltam. Elnéztem járásod. Nyugodt, alig-lépteidben meg-megkotortad a port, kicsit biccentettél, tán még mosolyogtál is, s épp hogy hallhatón dúdoltad dallamunk. Mint ha csak erre várt volna az éjszaka muzsikása, összepödörte lábait, s hegedűje cirpelésén gyantát csepegtetett egy szusszanó fatörzs. Borzolások bokrokat ráztak, levél-konfetti szóródott utadon, hogy csókjuk még elérje billegő bokád csontjait. Ekkor köd pöffent az alvó füvekből. Gőzében: mint félhomály: a látnok, kántálva mormolta varázsszavait. A madarak nyugtalanok lettek. Ijedt fiókáik nyújtották nyakuk. Szitálva színek takartak el, néhol még bennem felejtetted szemed, s a pára koralljai magosba eregették megmaradt pöttyeid. A bódulat vége volt. Albedo hullámok szaladtak az égig, a menny kapujában már vártak rád, s mint a halálraítélt, aki még felkel, íriszemben tantaluszi kínokkal robbant a reggel.