Kati álmosan kibotorkált a fürdőszobába, és hideg vízzel megmosta az arcát, hogy felébredjen. Már bánta, hogy vasárnap reggelre is elvállalta a bohóc szerepét, elvégre ez volt az egyetlen szabad napja. A munkája mellett - tanítónőként dolgozott a közeli általános iskolában - immár harmadik éve vett részt a 'Gyógyító nevetés' jótékonysági alapítvány munkájában. Két társával, Józsival és Zsoltival hétvégenként sorra járták a gyermekkórházakat, és bohócruhába bújva igyekeztek felvidítani a kis betegeket, akik súlyos, olykor életveszélyes állapotuk miatt már hetek óta nem mehettek haza a családjaikhoz.
Amikor megcsörrent a telefon, Katit baljós előérzet kerítette hatalmába. Szinte félve vette fel a kagylót, és úgy elgyengült a rossz hír hallatán, hogy le kellett ülnie. Meghalt az édesanyja... Az idős asszony hosszú ideje egy vidéki otthonban lakott, mivel betegsége miatt már nem tudta ellátni önmagát. Kati hetente legalább egyszer meglátogatta, még akkor is, ha az anyja nem ismerte fel őt, az egyetlen gyermekét.
Első gondolata az volt, hogy felhívja a fiúkat, és lemondja a délelőtti programot, ám azután maga elé képzelte a beteg gyerekek csalódott arcocskáját, és mély sóhajjal folytatta a készülődést. Mint minden vasárnap, Zsolti jött érte kivénhedt Fordjával. Rögtön látta a lányon, hogy történt valami.
- Meghalt az édesanyám - felelte Kati a barátja kimondatlan kérdésére, és szomorúan lehajtotta a fejét.
- Ha gondolod, telefonálok a kórházba, és... - vetette fel nyomban a fiatalember, de Kati hevesen a szavába vágott.
- Nem, nem kell lemondani! El akarok menni! És ne szólj róla Józsinak! - tette hozzá esdeklő tekintettel.
Józsival korábban egy pár voltak, és bár hetekkel azelőtt szakítottak, barátok maradtak, már csak a közös munka miatt is. A fiú nagyon kedvelte Sára mamát, ahogy ő hívta Kati anyukáját, és Kati nem akart fájdalmat okozni neki.
Zsolt bólintott, és beindította az autót. Útközben egyikük sem szólalt meg. A kórház kapujában már várta őket a magas, barna hajú fiatalember.
- Iparkodjatok! Mindjárt végeznek a reggelijükkel! - nógatta őket.
A második emeleti nővérszobában öltöztek át. Kati remegő kézzel vitte fel a fehér és rikító piros festéket az arcára, s ahogy a kivágott pingponglabdával az orrán, vidám színekben pompázó bohócruhájában elindult - szinte vánszorgott - az ajtó felé, ólomsúlyúnak érezte az ormótlan bohóccipőt. Józsi kérdőn Zsoltira nézett, de a férfi csak némán megcsóválta a fejét, jelezve, hogy ne faggassa.
A régi, jól begyakorolt műsorszámukat adták elő, és Kati egészen délig hősiesen tartotta magát. A kis betegek önfeledt kacagása feledtette vele a saját bánatát. Amikor azonban az utolsó kórteremben is szétosztották apró ajándékaikat, nem bírta tovább. Miközben letörölt egy kibuggyanó könnycseppet, elmaszatolódott a szeme körüli festék. Janika, az ötéves leukémiás kisfiú ámulva nézett rá hatalmas, barna szemecskéjével, majd riadtan az anyukájára lesett.
- Anyu, te is látod? Sír a bohóc!
Zsolti gyengéden karonfogta Katit, és mint egy védtelen gyermeket, kivezette a kórteremből. Józsi csak ekkor tudta meg, hogy Sára mama aznap éjjel meghalt. Útban a nővérszoba felé csodálattal figyelte Katit, aki még mindig próbált erősnek látszani. Tétován kinyújtotta felé a karját, hogy oltalmazón megölelje, Kati pedig meghitten hozzábújt, és végre szabad folyást engedett a könnyeinek.