Az angyalok köztünk élnek. Bizony így van ez. Körülöttünk vannak nap, mint nap, csak olyan szerények, csendesek, hogy sokszor észre sem vesszük őket. Nem panaszkodnak emiatt, nem is zsörtölődnek, csak teszik a dolgukat, s mindezt olyan természetesen, mint ahogy levegőt is veszünk.
Az én egyik angyalomat Maris néninek hívják. Tavaly töltötte be a nyolcvanadik évét. Azt kívánta, hogy egyszer egy repülőre ülve, feljusson a magasba, s láthassa onnan fentről mindazt, ami így a földön járva láthatatlan. Megadatott neki, megszervezte nagy titokban a családja.
Amikor elmesélte ezt az élményét, olyan fény ragyogott a szemében, mint amilyet a gyerekeknél lehet látni, az igazi felhőtlen boldogság ragyogása. És az a huncut kacagás, mikor elmondta, hogy felajánlotta a pilóta, próbálja ki, milyen vezetni egy ilyen gépet, Maris néni csak annyit mondott:
- Köszönöm, nekem nem sürgős.
Mondanom sem kell, Maris nénin nem látszik a kora. Pedig sok mindent megélt már, a picike, ősz hajú, pozsgás arcú asszony. Férjét korán elvesztette, az utolsó évében ő ápolta az ágyban fekvő, tehetetlen embert. Majd a nővérének nyújtott támaszt, mikor az már mindent elfelejtett, senkit nem ismert meg a betegség miatt. Gyerekei rég felnőttek, unokák, dédunokák látogatják időnként.
Soha nem lustálkodik, mindig van valami tennivaló, szép kertet művel, tyúkok kapirgálnak az udvarában, kutyája hűségesen vigyázza a portát, s van  három macska is, akik oda-oda símulnak a lábához, így sosincs teljesen egyedül.
Mindig van pár kedves, bölcs szava, ha ránézek végtelen nyugalmat látok mozdulataiban.
Persze tudom, hogy sok ilyen asszony él a földön, Maris néni mégis más. Tavasszal, mikor még egyáltalán nem olcsó a ropogós cseresznye, ő már hozza is nekem a kóstolót, majd a nyári almát, salátát, epret, s miden ünnep előtt ad tojást, olyan igazi falusit, hogy jó sütiket tudjak sütni. Cserébe nem vár semmit.
Itt van lassan a karácsony. Hétfőn reggel csak azért sikerült kikászálódnom az ágyból, mert arra gondoltam, hogy itt ez a hat nap még ugyan munka, de utána végre pihenés. Mostanában elég fáradtnak érzem magam, olyan eddig-eddig-eddig vagyok érzés ural. Szóval hat nap, mert ugye 19-én is kell dolgozni. Gyerekek készülődtek, én is kicsattogtam a konyhába, hogy fiacskámnak kakaót melegítsek. Érzem ám, hogy valami ragad a padlón.
- Mi ez az izé? - néztem értetlenül páromra. Ő a bajsza alatt olyan kisfiús mosollyal tudta is az izé okát.
- Hát, véletlenül fellöktem a kancsót, még elég sok tea volt benne. Feltöröltem pedig.
- Nem ártana még egyszer.
- Okés főnök - s már indult is a felmosó vödörért, de előbb kaptam egy puszit.
A kakaó ízlett az ifjúnak, csak a bakancsot nem akarta felhúzni:
- Hiszen még nincs is hó anya!
Pár perc vita után kompromisszum, elvitte magával a téli cipőt, a tornazsákba belefér. Sapkával kapcsolatban már nem lehetett velem egyezkedni, muszáj feltenni, pont úgy, mint a lányomnak, aki ugyan félt, hogy elromlik a frizurája, de tudta, jobb ha nem vitatkozik. Végre elindultak, van még időm, ilyenkor élvezem a csöndet, kicsit netezek, majd öltözködöm, reggelizek. De mi ez, ami megint odaragasztja a papucsom az aljlaphoz? A tea bosszúja. Vajon tele volt az a kancsó? Próbáltam visszagondolni, de nem emlékszem.
S ha már takarítani kezdtem az ejtőzés helyett, akkor már azt a pár bögrét is elmostam, betettem egy adagot a gépbe, had dolgozzon ő is, aztán persze a szárítóra is feldobáltam a ruhákat. Majdnem elkéstem a dolgozóból a sok tennivaló miatt. Ott aztán csak az történt, ami szokott.
Délután viszont meglátogatott a csoda, s nem is egyszer. Csendben el kezdett hullani a hó, s szépen, puha fehér takaróba bújtatta az udvart, a fákat, házak tetejét. Egy ideig csak álltam az ablaknál és gyönyörködtem, teljesen elvarázsolt a látvány, arra eszméltem, hogy a homlokom az üveghez koppan. Nem fájt, csak felhívta a figyelmem arra, hogy vége a műszaknak, el kellene indulnom a következő teendők felé. Szeretem nézni ahogy a pelyhek táncolnak, ezért aztán az út a boltig nem volt olyan fárasztó, unalmas. Pedig hideg lett, és sötétedett is, s hazafelé meg jól megpakoltam a bevásárlótáskámat.
Boldog voltam a hóeséstől. Aztán mikor a kapunkhoz érve láttam, hogy valami ott van a küszöbön az ajtónk előtt az érzés csak fokozódott, mert közelebb lépve már az illatát is éreztem. Kis tepsiben, gondosan konyharuhába csomagolva, melegen várt engem a mennyei eledel, a sütőtök, Maris néni meglepetése. Mondta a napokban, hogy van neki, és hogy hoz majd, de már el is felejtettem. Ő nem.
Alig vártam, hogy beérjek a konyhába. Leraktam a szatyrom, aztán úgy ahogy voltam, kabátban, sálban, sapkával a fejemen, csak ettem, ettem a finomságot. Ilyen sütőtököt nem árulnak sehol, abban biztos vagyok. Alig bírtam abbahagyni a falatozást, hiszen a család még nem ért haza, s ők is szeretik, hagyni kellett legalább kóstolót.
Másnak talán semmit nem jelentett idén az első hó, volt biztosan, aki bosszankodott miatta, s csak a munkát látta, hogy megint lapátolni kell, akadt aki a hideg miatt kihagyta volna, más félt, nehogy elcsússzon, vagy azért nem szerette, mert utálja a telet.
Nekem mostantól az első hó az én angyalomat fogja eszembe juttatni, Maris nénit, és a sütőtök ízét.