Egyszer, nem is olyan régen, mikor még az öreganyám nagyanyja is kislány volt, no akkor történt ez az eset. Tündérország határán volt egy ház, ott élt egy tündérlány, és a szülei. Mit mondtatok? Hogy nem tudjátok merre van az a Tündérország? Dehogynem! Azt mindenki tudja! Ott van pontosan a Képzelet birodalom közepében, éppen balra a Varázslók országától. Na ugye! Már emlékeztek is rá!
Szóval, hogy szavamat ne veszítsem, és ne feledjem elmesélni mi történt ezzel a Pipiskével, bele is fogok a közepébe. Mert, hogy Pipiskének hívták a tündérlányt, ha még nem mondtam volna. Azt biztosan tudjátok miért is hívhatták így! Hát pontosan azért, mert olyan pipiskedő, válogatós, nyafogós, kényeskedő kislány volt. Mindig azt szerette, ha körülötte forog a világ. Például, amikor a tündériskolában nem őt dicsérték meg, irtózatos toporzékolásba kezdett. Egyszer, majdnem eltörte a tündérszárnyait, amikor mérgében a földhöz vágta magát. Szerencséjére idejében érkezett a segítség, Felhőcske unta meg a színjátékot és nyakába zúdított egy kiadós nyári záport. Ettől aztán észhez tért, és szipogva hazasétált. Otthon aztán, mikor meglátta az anyukája, összecsapta a tenyerét és maszatos képű lányára nézet:
- Pipiske, drága tündérkém! Hát veled meg mi történt?
- Nem látod? Az az undok Felhőcske, direkt leöntött az esőjével, és mindenki rajtam nevetett. Nézd csak meg, tönkre ment a gyönyörű ruhám is, és ráadásul, még a tündérszárnyam is csuromvíz.
- Szegénykém, gyere megszárítgatlak!
- Hagyjál már békén! Elegem van belőletek! - szaladt el Pipiske, majd fellökte az anyukáját.
Ne csodálkozzatok, ezt a viselkedés megszokták már Pipiskétől. Már a Tündértanács is azt fontolgatta, visszaveszik Pipiske tündérszárnyait emiatt. Szerencsére akadt egy személy, aki azt mondta, hogy hisz Pipiske jóságában.
Persze azért voltak szép napjai is, olyanok, amikor sokat mosolygott, nevetgélt, nem sértődött meg semmin, és nem kényeskedett. Csak egy a baj, bizony ez nagyon ritkán fordult elő vele.
Történt egyszer valami, ami megváltoztatott mindent, egy szép szerdai napon.
Hogy mit kérdeztek? Mitől lehet egy szerda szép? Sok mindentől. Ez a szerda történetesen attól lett szép, ami történt, de ha mindig beleszóltok nem tudom elmondani.
Szóval, gyönyörűen sütött a napocska, amikor Pipiske elindult a Tündérkertbe, mert a tanító néni megbízta azzal, hogy látogassa meg Kedveskét, kérdezze meg miért nem ment iskolába. Az ő apukája volt ott a kertész, anyukája pedig a virágóvoda vezetője, ezért laktak a Tündérkertben.
Alighogy belépett Pipiske az ajtón,  locsi-fecsi kacagás helyett, fülsüketítő csend ölelte körül. Először azt hitte, nincs otthon senki, aztán beljebb lépve Kedveske szobájába, láthatta, hogy bizony nem így van. Pajtása sápadtan, csukott szemmel, erőtlenül feküdt a sziromágyikóban, mellette szomorúan üldögélt anyukája, és apukája.
- Kedveske beteg? - kérdezte csendesen.
- Nagy a baj Pipiske, nagy a baj! - sóhajtottak fel a szülők.
- Volt itt már a doktor bácsi?
- Volt bizony, de erre a bajságra nincs bevehető tabletta. Látod, lassan elfogy szegény kislányom tündérereje, és nem tudunk semmit tenni. Már megfőztem a legfinomabb, legillatosabb levest is, már eljátszottuk a varázséneket a harmatcsengettyűkön, az mindig felvidítja, most hiába. Még Sugaracska is idevarázsolta a legragyogóbb szivárványt, de nem segített.
- Valamit csak lehet tenni! Ugye? Valamit csak lehet.
- Valamit igen. Tudod a barátság ereje, szóval az az erő meggyógyítaná.
- Barátság? Talán lehetne varázsolni, tündérbájjal!
- Ó, Pipiske! A barátság nem így bújik elő. Egy varázsigével nem lehet előcsalogatni.
- Hát?
- Az mindenki szívében ott lakik, közvetlenül a szeretet mellett.
- Szívében? Szeretet mellett?
- Igen. Te, Pipiske, te nem tudnál segíteni?
- Éééén? Nekem ..... most......sajnos..... sietnem kell..... bocsánat....... - dadogta Pipiske és  fürgén kifordult a házból, majd szaladni kezdett és csak szaladt, szaladt.
Ki tudja, tán még most is szaladna, ha meg nem botlik egy fatuskóban és hasra nem vágódik, pont bele egy pocsolyába. Gondolhatjátok, hogy nézett ki, tiszta sár, maszat, piszok lett ruhája, az arcocskája, s ráadásul még a fehér köténykéje is elszakadt. A közelben figyelő süni gyorsan összegömbölyödött, mert már régről ismerte Pipiskét, s tudta, hogy a következő pillanatban hatalmas hiszti veszi kezdetét, s erre ő most egyáltalán nem volt kíváncsi. Meg tudom érteni, mert a visítás, bömbölés még a hetedhét ország határán túl élőket is elborzasztotta. Aztán egyszer csak félbeszakadt.
- Tessék? Mit mondasz?
- Nem mondom, kérdezem. Nem szégyenled magad? Egyébként csoda, hogy meghallottad. Nem először kérdem, de sosem vetted észre.
- Mi van? Egyáltalán ki vagy te? Hol vagy?
- Most nem ez a fontos, most az egyszer másra is figyelhetnél.
- Másra? Minek?
- Mondd csak! Te már nem emlékszel arra, hogy Kedveske mindig segített neked?
- Nekem? Nekem nincs szükségem segítségre!
- Na, ne légy ilyen felvágós! Elfelejtetted, hányszor fogta meg a kezed, hányszor vígasztalt, hányszor ült melléd, mikor senki nem akart!? Akkor arra sem emlékszel, hogy ő volt az egyetlen, aki azt mondta, ne vegyék el tőled a tündérszárnyakat?!
- Miért mondta? Én nem kértem rá!
- Mert szeret téged.
- Engem? Miért?
- Mert szeretné, hogy a barátja légy.
- Barát? Nekem olyanom sosem volt.
- De igen. Kedveske a barátod, csak te nem akarod észrevenni, mert nagyon el vagy foglalva saját magaddal.
- Jajj! Kedveske anyukája azt mondta, hogy a barátság ereje meggyógyítaná.
- Akkor? Mire vársz?
- De én nem tudom.... Én ..... Hogy kell barátnak lenni?
- Ne félj, segítek!
- Hiszen azt sem tudom ki vagy, nem is látlak!
- Nem kell látnod, csak érezned. Itt lakok benned, a szívedben. Most már mindig hallani fogod a hangom.
- Ez valami tündérvarázs?
- Dehogy! Ez a szeretet. De indulj már, várnak rád!
Három éjjel, három nap ült Pipiske, Kedveske ágya mellett, simogatta az arcát, mesélt neki tündérmeséket meg igaziakat, énekelt és harmatcsengettyűn játszott. Meg is gyógyult Kedveske, visszatért a teljes ereje, sőt még csillogóbb, még fényesebb lett a tündérszárnya. Nem különben Pipiskének, akire ettől kezdve nem lehetett ráismerni. Nála szerényebb, segítőkészebb, kedvesebb kislányt nagyítóval is nehezen találhattatok volna. Kettejük barátságáról Messzeföldön is mesélnek még ma is.
Ugye mondtam, hogy a szerda az egy nagyon szép nap!? Legyen nektek is sok-sok szép szerdátok!