- Na gyere ide légy szíves Tündikém, és mondd el, hogy mi bánt, mi fáj? Szörnyen nézel ki és szörnyű lelkiállapotban vagy. Mesélj! Tudod, ismersz, könyörtelenül a képedbe vágom, ha nem tetszel nekem. - mondom ihletemnek, de már odakészítettem egy rahedli papír zsepit, mert hullottak a könnyei. Majdnem az enyém is, annyira sajnáltam, de megálljt parancsoltam érzelmeimnek.Nekem most nem szabad sírnom, hiszen Őt akarom "meggyógyítani".

 

- Képzeld el kedvesem, megtettem, kitöröltem egy kétéves internetes kapcsolatomat, mert úgy éreztem, hogy meg kell tennem. De azóta is lelkiismeret-furdalás gyötör. Nem szoktam én ilyen csinálni, de már annyira felidegesített sokszor, hogy plafonon voltam, természetesen úgy igazából nem haragszom rá, csak idáig jutottam. Mondd, normális dolog ez?

 

- Persze, hogy normális. Tudom, ismerlek, hogy a toleranciád határtalan, végtelen - én is ilyen vagyok ha nem tudnád -, de elérkezik az a pillanat az ember életében, amikor mérleget kell készíteni. És amikor a mérleg nyelve billen, veszteséget mutat érzelmileg, dönteni kell! És szerintem ez befolyásolt most téged abban, hogy így döntöttél. Tudom, ismerlek, Te megfontolt vagy és ne legyen bűntudatot, mert kitörölted Őt. Gondolom rászolgált. Amikor egy kapcsolat már teher mindkét fél részére, csak nem merik azt bevallani, az egyiknek dönteni kell! - mondom Tündinek újabb csomag zsepit nyomva a kezébe...

 

Várok, várok, hogy kisírja magát, ezután fog következni egy kis dühroham, egy kis önsajnálat, de túl fogja élni. Segítek neki...én annyiból vagyok könnyebb helyzetben, hogy én kirángatom magam az ilyen lelki fájdalmakból, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a depi, mert az nem én vagyok. Fizikai rosszullét, fájdalom kerülget amíg ezt véghez viszem, de akkor megteszem a saját érdekemben.

 

- Tündi! Jól döntöttél. Én már láttam rajtad ezt a feszültséget, csak kivártam, hogy robbanjon a tudatod, fájjanak az érzelmeid, mert ez még mindig jobb, mint egy langyos, semmitmondó kapcsolatban fuldokolni. Sajnálod, persze, hogy sajnálod, hiszen két éven keresztül a lelki támasza voltál, vigasztaltad, de rádöbbentél, hogy már nem kell neki vigasz, de ő ezt könyörtelenül elhallgatta. És meg kellett tenned.

 

Elgondolkodik és látom a szemeiben a reményt, a kis fénysugarat, hogy újra a régi lesz nemsokára, mert én Őt sem hagyom magára, ha bajban van! Őt főleg nem, hiszen ő az ihletem, ő diktál nekem, de mivel mindketten pozitív beállítottságúak vagyunk, nem engedhetem meg magunknak a depressziót.

 

- Most mit csinálsz, mondd? - mert látom, hogy keresgél az üzenetek között és megtalálja az övéit -Nem, ezt ne csináld! Lezártad ezt az ügyet! Törölj ki minden üzenetet amit ő írt és amit Te írtál neki. Ezt csak így lehet feldolgozni! - mondom neki határozottan.

- De még nem tudom kitörölni! - mondja krokodil könnyeket ejtve zokogva! - és a vállamra hajtja buksi fejét, átkarol és zokog!

 

- Na figyelj Tündikém! Azt értsd meg, hogy Te törölted ki! Nyilván megvolt rá az okod! Tudom, hogy megbántad, de...arra gondolj, hogy már semmi értelme nem volt annak, hogy ismerősök legyetek, mert én láttam, hogy állandóan veszekedtetek, az utóbbi félévben állandóan...mondd ennek mi értelme volt...nyilván azért jutottál el erre a szintre, mert eleged lett, ismerd már be legalább magadnak. Nekem nem kell, mert én láttam anélkül, hogy szóvá tettem volna bármit is, mert figyeltem, nyomon követtem az eseményeket. - mondtam neki könnyeimmel küszködve.

 

- Tényleg jól döntöttem, úgy gondolod? - néz rám csodálatos kék-vörös szemeivel a világ összes fájdalmával a lelkében...megsajnálom, de most nem szabad engednem az elveimből, mert azzal csak ártok neki. Igen, most még fáj, fáj a döntésed, de az idő, az idő mindent megold...és neked dolgozik, hidd el.

 

- Na gyere kicsi szívem, beszéljük meg, hogy mit hozol nekem holnap, milyen témát, de arra kérlek, hogy vidámabbat, mert az a mi világunk! Nem érünk rá szomorkodni magunk alá csúszni, nem! Nekünk nem ez a feladatunk!

 

Elmosolyogja magát de inkább sírni lenne kedve, de rájön, hogy igazam van, felölti magára tavaszi kabátját és útnak indul. A gyönyörű tavaszi napsugárban megcsillan szép szemében a fény, a téren gyerekek játszanak, anyukák beszélgetnek, emberek százait csalogatott ki a napfény. És már mosolyog...remélem, hogy hamarosan a régi lesz!