- Mozdujjon meg mán Kend! – kiabálta Sátánka Lajos. 

De az öregember meg se moccant.

Ült csak töpörödötten, magába aszódva és cserepes száját nyalogatta kék-vörös nyelvivel. Nem nézett Sátánkára… nem nézet mán sehá, hova más ember nézni szokott, ki megéledt abban a hegyaljai falucskában…

Igaz, ami igaz, legfennebb domb volt az a hegy, de hát ezzel senkise törődött. Hát ő sem tette… 

Forgatta a nyelvit a szájában, csócsálgatta, mintha még az előző este vacsora ízét keresgetné rajta, osztán csak rántott egyet-egyet a vállán, mint mikor a hideg futkos az ember hátán – penig csak valami eltévedt bogárka szemtelenkedett az inge alatt…

Sátánka Lajos, ki az öreg Sátánka legidősebb gyermeke volt anyai ágon, szinte már habot köpött, annyira prüszkölt az öreg rezzenéstelen tekintetét látva…

Arrébb erős derekú tölgyek álltak hallgatagon s csak nagyritkán bólintották meg susogva lombkoronájukat a szélben. A szélben, mely ekkorra feltámadt, és csak hozta-hozta a völgy mélye felől azokat a rusnya fekete felhőket…

Nehány kövér csepp hullott elébük. 

Hullott kalapjukra, kabátjukra… bár az öreg már maga sem tudta, miért ül kipasztázott csizmában, naftalin szagú ünneplőben a háza előtt. 

 

„De valami oka csak köll hogy legyen ennek” – morfondírozott és odébb rendezte szájában a nyelvét.

Egyébként moccanatlanul üldögélt tovább a maga faragta padon a ház előtt.

- Keljen mán fel, hányszor mondjam még?! – kiabálta az ifjabb Sátánka.

„Hát aztat én nem tudom – de ha tudnám se mondanám…” - döcögte befele az öregember. 

Csak úgy hang nélkül. 

Magának. 

És csak szeme állásán látszott, hogy elmosolyodott…

Hanem a Lajos ekkorra már tényleg majd eszit vesztet-te… 

- Gyüjjék mán idesapám, mert lekéssük az esküvőt! – vinnyogta, mert hát kínjában már kiabálni sem tudott...

Az öreg erre ráemelte tekintetét. Szeme tisztán, kéken ragyogott.

- Én ugyan meg nem házasodom még egyszer, fiam! – motyogta, és az ifjabb Sátánkának erőst uralkodnia kellett magán, hogy ne tegye meg azt, amit legszívesebben megtett volna.

Hanem hát a kalapját csak a földhöz vágta elkeseredettségében: 

- Hát ezt meg honnét szedte, maga, maga…! – nem folytatta. 

 

Vöröslő fejjel fordult az ég felé, mintha a fentiek segítségére számíthatna csupán…

De az ég hallgatott… 

A kövér, lusta cseppeket sűrűn záporozó hegyes cseppek követték meg diónyi jegek.

Nyár volt, viharok ideje..

Ifjabb Sátánka behúzódott az eresz alá, onnan mondogatta villámló szemmel a magáét apja felé. 

De inkább csak gondolta. 

Vagy azt sem, mert az esküvői sátor járt fejében, amit a templomszolgától bérelt drága pénzért és ami, ha most tönkre megy, megüríti amúgy sem teli pénzes ládáját. A templom előtt várakozó szájtáti násznéppel sem gondolt, az a pár odatévedt falubéli is sok volt, akiről hírt hozott sógorának kisfia.

- Hej, ha ezt a szégyent édesanyám megérte volna, nem nagyon ülne itt a padon! – döfte a szót végül az öreg felé.

Erre az öreg felállt és megindult a templom felé.

– No, azzal az asszonnal meg óvatosan, fiam – szólt még hátra -, mert még képes és kikél a sírból… Oszt nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem teszi-e meg éjente… - elég rosszul alszom mostanság… Meg asztán a koporsófedelet is duplán köllött rávasalni – Isten nyugossza -, annyira rabiátus volt, hogy még a plébános úr is így akarta… Szóval nekem ne emlegesd azt az asszont! Ha köll valami, csak szólj – látod, itt ültem már mióta, oszt mindenről beszéltél, csak arról nem, hogy nősülsz… Szép dolog, mondhatom, hogy ezt is így köll megtudnom…!

 

 

Sátánka Lajos, az ifjabb, erre már nem mondott semmit. 

Nézett az elvonult viharfelhő után, némi köszönetfélét mormogott a fentieknek és valami kevésbé szépet mindazokra, akik Isonzóba szólították annak idején az apját.

Aztán lassú, nehéz léptekkel megindult utána…