Fuss tél, rohanj, küldelek.
Bár élvezem még veled a perceket,
de bejárja lelkemet,
mint illat a levegőt,
valami édesen furcsa, új utáni vágy,
konok akaratossággal járja át.
Szeretlek! De menned kell.
Tudod?!
Hiányzik, hogy lássam a holnapot.
Szélhárfád hangját hallgatva,
szívesen táncolok veled..
De látod?
Mint egy szűzi álom,
egyre fehérebb leszek,
hóvakság gyötri arcomon a hajnalt,
sokáig nem élhetek veled.
Talán csapodár vagyok nagyon,
de akkor is,
kívánom, a tavaszt akarom,
és bocsánat, de téged felejteni.
Ne sírj!
Csak néhány hónapig...
Ő is hiányzik nagyon,
szellő ujjával életre kelti arcom,
majd a nyár hevét,
az ősz zamatos melegét is
elcsábíthatom.
Mire lehullanak a levelek,
és a fák aludni térnek,
a vágyam a tied.
S ha majd,
hóillatú széllel zörgeted az ablakom,
boldogan hagyom,
hogy ezenyi csókod arcomra hullva,
végig guruljon ajkamon.